A Katalizátor díj, mint kapcsolati háló

A német legfelsőbb bíróság definíciója szerint az számít művészetnek, amiért valaki felelősséget vállal. Az így létrejött mű ugyanakkor javaslatnak tekinthető mindaddig, amíg közösségi használatba nem kerül. A “művészeti együttható” elve szerint a néző “fejezi be” a művet. 1

Persze a kor művészete eleve körülveszi, helyzetbe hozza és inspirálja az alkotót, az intézményes művészeti közeg – a szcéna – pedig motiválja, kihívások elé állítja, kanonizálja a szerzőt, illetve egyáltalán láthatóvá teszi a produktumot. Mindezek miatt ez – a látszat ellenére (művésznév, mint márka) – valójában nem egyéni, hanem kollektív produktum.

Aminek láthatóságán, elfogadottságának mértékén egy szcéna ereje mérhető le. Az adott szcéna erejét ugyanis nem a mérete, az egyes játékosok bőséges vagy éppen szűkös anyagi erőforrásai, hanem a szereptudatosság és az ebből fakadó együttműködési készség adja.

Együttműködni azok a szereplők képesek, akiknek van víziójuk arról az erőtérről, amiben működnek és körvonalazódni látják ebben saját szerepüket is. Innentől fogva az egyes választások, döntések, állítások és tettek nem az önkény vékony hangján szólalnak meg, hanem a kapcsolódási pontokon felvillanó konszenzus kórusának magabiztos szólamaként.

A kortárs művészet fogalomkörébe sorolható tapasztalatok által kirajzolt erőtér globális léptékben ilyen kórusművekből táplálkozik. A hang akkor hallatszik, ha a számos illeszkedési pontból összeálló háló rezonálja azt. A rezonancia a glóbusz jelenlegi nyelve, ez a hálószerű képződmények kora.

« vissza