tranzit.hu/

Johan Grimonprez Dial H-I-S-T-O-R-Y című, 1997-es munkáját 2004-ben láttam a Stedelijk Múzeumban, a Who If Not We… kiállításon.
Az archív híradó-, dokumentum-, reklám- és propagandaanyagok részleteiből összeállított 70 perces film a gépeltérítések történetét és televíziós bemutatását dolgozza fel Don DeLillo amerikai író szövegeinek felhasználásával. A bevágott részletek sora a valóságossal párhuzamos világot jelenít meg, amelynek látszólagos objektivitása mögött felsejlik krónikásainak alig vagy egyáltalán nem leplezett szándéka.
A képsorokból a 60-as 70-es években még luxusszámba menő repülés, a félelem, az anyagi érdekek és a "magasztosabb" értékek eposzinak tetsző összeütközése bontakozik ki.
A "használt anyag"-ból dolgozó film pártatlansága miatt – a társadalma(ka)t deformáló szándékokat mint egy fizikai modell erővektorait mutatja be – lehet érdekes és ösztönző a hazai művészek, "aktivisták" és mindazok számára, akik egyik szándék előretörését sem látnák szívesen az egyensúly elérésére való hivatkozás ürügyén. (Kokesch Ádám)
Készülj fel a „Dial History” (Hívjuk fel T-Ö-R-T-É-N-E-L-M-E-T telefonon!) -ra, erre a méltán világhírű gépeltérítős dokumentumfilmre, amely már három évvel 9-11 előtt sötét jóslatokba bocsátkozott…
A film úgy állítja be a hatvanas évek utasszállító repülőgép eltérítőit, mintha azok lángoló lelkű forradalmárok lettek volna, akik evvel az eszközzel szerettek volna nyilvánosságot szerezni igaz ügyüknek, és akiket a kilencvenes évekre leváltottak a profi, titkosszolgálatok és egyéb szervezetek által pénzelt lelketlen tömegmészárosok.
Johan Grimonprez dokumentumfilmje arra keresi a választ, milyen politikai indokok és érdekek lehetnek e változás mögött, és ezzel párhuzamosan arra is rávilágít, hogy mi magunk, a saját, totális félelemre és megfélemlítésre alapuló társadalmunk az, amely ezeket a jelenségeket mind jobban indukálja, egészen addig, míg már visszafordíthatatlanul katasztrófába torkollik mindez.
A gépeltérítések archív felvételeit hatvanas évekbeli home-videó felvételekkel, lélekölő gyári munkáról készült – de mégis lelkes hangvételű - képsorokkal , gyorsétterem láncok hiperagresszív reklámjaival vágja össze, miközben a képsorokon azt látjuk, hogy a gépeltérítők lassított felvételen mintegy diszkózenére táncolva végzik ki ártatlan túszaikat, illetve az utasokkal teli repülőgépek álszent és dicsőséges zene kíséretében robbannak apró darabokra.
Miközben ide-oda csapongva végigszáguldunk a huszadik század második felének történelmén, Davis Shea fülbemászó és a filmet kitűnően illusztráló zenéjét hallhatjuk. Hogy ennek összhatása milyen érzés, azt egy „eltérített” Pepsi kóla igazgatóhelyettes szavaival írhatnánk le a legjobban: „Az érzelmek teljes skáláján játszik, a meglepetéstől a sokkoláson, a félelemkeltésen, az önfeledt nevetésre késztetésen keresztül a bohóckodásig, és onnét vissza a félelemig.” (argos editions)