tranzit.hu/

Milyen szerepet játszhat egy művészeti intézmény a mai átalakuló kulturális térben? Milyen lehetséges stratégiákon keresztül kapcsolhatók össze a kortárs művészeti termelés helyszínei és a társadalmi tér?
Mit taníthat nekünk a stand-up comedy és a monológ művészete, és hogyan kapcsolódik az intézményi gyakorlathoz a „szabályok megszegése” és az „engedetlenség” fogalma?

>>>>>

A tranzit.hu által kezdeményezett Művészetelméleti és –gyakorlati szabadiskola decemberi szemináriumát Chus Martínez spanyol kurátor, a Frankfurter Kunstverein igazgatója és Dora García spanyol művész vezeti.
Az előadók az intézményt nem csak a kortárs képzőművészet bemutatásának és megvitatásának helyszíneként, hanem értelmezésre szoruló összetett társadalmi helyzetként vizsgálják. Vita kialakulásának reményében olyan provokatív témákat vonnak be a vizsgálatba, mint a kiállítás-rendezés és a szabályok megszegése, egy intézmény rezidencia programja, mint egy hely elfoglalása, az írás, mint eszköz, közepes méretű intézmények és projektek versus a múzeum vagy ’kunsthalle’.


Vitaindító - A monológ művészete
„A kultúrának, mint a szórakoztatóipar új formájának terjeszkedése átalakította a teret, amelyben a művészek és a kurátorok működnek. Ha a kultúrpolitika jellemzőinek figyelmen kívül hagyásával dolgozunk, azt kockáztatjuk, hogy olyanok leszünk, mint a családi vállalkozásban üzemeltetett bolt a szupermarket szomszédságában. Értelmetlen ugyanazért a társadalmi térért versengeni, mint a szupermarket… Egyértelműen más térre van szükségünk, új kulturális ökológiára. Ugyanakkor annyira saját kis sarkunk védelmezésével vagyunk elfoglalva, hogy alig marad energiánk a nagy tett véghez vitelére. Ezért azt javasoljuk, hogy vessünk egy pillantást a stand-up comedy ipar egyik nagy mesterére. Egy estéről estére előadott monológ az ehhez nem szokott fülekre is hatással van…

Lenny Bruce
Lenny Bruce-t, a stand-up comedy Jézus Krisztusát – aki ellen kompromisszumokat nem ismerő szövegeinek provokatív, merész és őszinte (ellenségei szemében obszcén) jellege miatt, a politikai korrektséghez, az illemszabályokhoz és a konvenciókhoz való alkalmazkodás teljes visszautasítása, valamint az 1960-as évek radikális ellenkultúrája iránt érzett kölcsönös empátiája miatt 1961-től az 1966-ban bekövetkezett haláláig eljárás folyt – a művész és a közönség közötti bonyolult kapcsolat esettanulmányaként mutatjuk be. A stand-up művész, aki az 1960-as években olyan mondatokkal kezdte monológjait, mint „Lehugyozlak benneteket!” (amire a közönsége éljenzéssel és tapsviharral válaszolt), vagy „Minden 20 év alattinak és 40 év felettinek meg fogom tiltani a belépést az előadásaimra”, vagy „Nem tudok 60 év feletti közönséghez beszélni. Az egyetlen dolog, amit mondani tudnék bárkinek, aki elmúlt 60, hogy „Köszönöm, nem! Már ettem”…”, vagy – és ez az utolsó idézet – „Tudom, hogy egy beépített zsidó zsarut rejtettek a közönség soraiba, hogy megtudják, obszcén vagyok-e, amikor jiddisül beszélek”, mint mondtuk, a művész és célcsoportja közötti visszacsatolás összetettségének jó példája.
Az intézmény (a cenzúra, a kormány, a média, a rendőrség formájában), a művész (Lenny) és a közönség (egyértelműen megosztva a lojálisok, a hitetlenkedők és a felháborodottak között) közötti törés egyszerűen lefordítható napjaink intézmény kritikai tájképére. Terveink szerint ezt fogjuk tenni, miközben Lenny legjellemzőbb és legszellemesebb monológjai közül néhányhoz magyarázatot is fűzünk.”